Egy kicsit belekóstoltam az igaz amerikai cowboy-életbe. Hogy pontosan mi az, én sem tudom. Amit eddig tapasztaltam azok az óriási kocsik, feszülős farmer nadrág, díszes bőrcsizma, betűrt kockás ing és természetesen az elmaradhatatlan hatalmas kalap, ami a fejükre van ragasztva vagy nem tudom, de soha nem veszik le. Ezek azok az apró dolgok, amiket az utcán járva is kiszúrtam, de ahol ez mind értelmet nyer az nem más, mint a rodeó.

A kollégium mellet egyből van a rodeó aréna, ahol a gyakorlatokat is szokták tartani nekünk. Szóval ismertem már a helyet, de mégis teljesen más hangulata volt aznap. Már egyből, ahogy beléptem megcsapott a kellemesen borzasztó ló-, és marhatrágya szag a felvert porral keveredve. Mit mondjak eléggé kitűntem a tömegből a mackónadrágommal, sportcipőmmel és a lila széldzsekimmel a sok Clint Eastwood között. Éppen a pisztolytáska hiányzott rólunk, különben úgy éreztem volna magam teljesen, mint egy western filmben.

Na szóval a rodeó több felvonásból állt. A főszereplők az egyetemista cowboyok voltak, akik először töretlen lovon lovagoltak, vagyis hát inkább küzdöttek a lovon maradásért. Egész sok sikeres próbálkozás volt, nagyon keményen helyt álltak a legények. Teljesen el voltam ájulva, pedig még sokat nem is láttam. Számomra az igazi hősök viszont a segítő lovasok voltak. Két középkorú férfi, akik talán a leginkább hasonlítottak az igazi filmekben szereplő banditákra. A feladatuk az volt, hogy a lóhoz kötözött cowboyt lesegítsék a lóról és leszedjék az állat hasáról a szíjat, ami eléggé szorítja és hát nem esik jól neki. Ez még nem is hangzik olyan vészesnek csak hát az a ló nem az a fajta, hogy ezt egy helyben tűrje, szóval ez az egész procedúra teljes vágtában történik, ami egyből máshogy hangzik. Azokon a fickókon le voltam döbbenve, nagyon jól csinálták.

A második próbatétel a borjú lasszózás volt. Úgy nézett ki, hogy egy pici karámból engedték ki a borjút a lovas pedig kicsit mögüle indult a lasszóval. Ha sikerült neki a nyakánál elkapnia az állatot, egyből megállította lovát ettől a kis boci nagy nyekkenéssel a földre repült. Eközben versenyzőnk már le is ugrott a félig vágtázó lóról, odarohant a kis vergődő állathoz összekötözte három lábát és amikor végzett vele, akkor állt meg az óra. A legjobb idő, ha jól emlékszem 10 másodperc alatt volt, szóval dolgoztak rendesen azok a legények. Az egyik érdekessége ennek a résznek, amit később tudtam meg az egyik atlétaedzővel beszélgetve, hogy azok a lovak be vannak idomítva arra, hogy ha meglátja, ahogy a lasszó a borjú nyaka köré tekeredik abban a pillanatban magától megáll, hogy ezzel megállítsa a rohanó kis jószágot. Ezután elkezd lassan hátrálni, hogy megfeszítse a lasszó kötelét, majd ha elég feszes akkor megáll és úgy marad. És tényleg így történt. Bámulatos okosak voltak azok a lovak.

Ebből a számból női kategória is volt, bár egy pár apró változtatással. Nekik nagyobb borjút kellet elkapni és nem kellett összekötözni a lábát csak rádobni a lasszót. Ezt a számot egy Kansas State-es cowgirl nyerte, úgyhogy volt üdvrivalgás rendesen.

Ezután egy igen látványos rész jött. Már teljesen kifejlett bikák következtek, de kisebb fajták, viszont a szarvuk annál nagyobb volt. Két lovas állt „rajthoz”. Az egyiknek az volt a feladata, hogy terelje az állatot egyenesen, a másiknak pedig nagyon tökösnek kellett lennie, ugyanis a vágtató lóról ráugrottak az ugyancsak vágtató bikára. A szarvánál megragadták és a fejét kicsavarva a földre vitték. Na hát én a Toldi óta nem hallottam ilyesmiről, úgyhogy ez is nagyon tetszett.

A következő feladathoz már valóban két aktív versenyző kellett. Egy hasonló méretű bikát kellett az egyiknek lasszóval elkapnia a másiknak pedig valahogy a hátsólábára kellett dobnia a lasszót. Ettől persze magatehetetlenül a földre hullott az állat és ez számított sikeres kísérletnek.

Ezután újra a töretlen lovak következtek. Alapjába véve ugyan az volt a helyzet, csak nem nyeregbe kapaszkodtak a cowboyok, hanem egy vastag kantárba, bár nem hiszem, hogy ez bármit is könnyített a dolgukon.

Az utolsó szám, az est fénypontja, amire természetesen lemerült már a fényképezőgépem a bika rodeó volt. Sokszor láttam ezt már a tv-ben, de azt soha nem hittem volna, hogy azok a bikák ilyen hihetetlenül nagyok és izmosak. Megmondom őszintén karámon keresztül se merném megközelíteni őket, nem hogy a hátukra ülni. Teljes öngyilkosság. Az állatok túlereje nagyon látványos volt. Egész este nem több, mint 3 vitéz bírta ki a 8 másodpercet az ugráló állat hátán. Az összes többi próbálkozó, mint egy rongybaba hullott a porba.

Itt is voltak ám nagy hősök, mégpedig a bohócok. A feladatuk az volt, hogy a leesett rodeósról elvonják a dühödt bika figyelmét. Máig nem értem, hogy tudják kikerülni az állatot és miért nem ökleli fel őket a fenébe. Nagyon ügyesen mennek nagyon közel az állathoz és cselezik ki azt.

Összességében nagyon jó élmény volt végignézni azt az estét. Remélem lesz még lehetőségem elmenni egyre és akkor majd megörökítem a bikákat is. Azelőtt az este előtt magamban röhögtem azokon a kalapos srácokon, hogy mennyire bután néznek ki, de azóta mély tisztelettel nézek rájuk, mert hogy én beszarnék azokon a bikákon az biztos.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.